Paleogeography, paleoecology and paleoenvironments of Lake Pannon

2010-ben "A Pannon-medence ősföldrajza és környezeti viszonyai a késő miocénben" címmel jelent meg a GeoLitera Kiadó gondozásában Dr. Magyar Imre összefoglaló munkája. Kutatásai őslénytani és szeizmikus rétegtani ismeretekre támaszkodnak. A könyvben megfogalmazott következtetések főként e két terület szintézisén alapulnak.

A Pannon-medencében a késő miocén folyamán igen jelentős ősföldrajzi változások játszódtak le, amelyek egyaránt érintették a medence vízrajzát, domborzatát, vulkanizmusát, éghajlatát, növény- és állativlágát. Az egész késő miocén eseményeinek egyetlen ősföldrajzi térképen való megjelenítése a jelentős változásokat elfedi. Megfelelő rétegtani háttér alkalmazásával azonban ezek az ősföldrajzi események és folyamatok megragadhatók.

A Pannon-medence késő miocén ősföldrajzáról szóló reknostrukciók a legtöbb esetben egy-egy részterületre szorítkoztak. Azok a térképek, amelyek általánosságban ábrázolták a Pannon-tavat, a tó üledékeinek mai elterjedése alapján készültek, és nem tükrözték a késő miocén folyamán bekövetkezett fontos változásokat. A tavat kései fázisában mutató térképek mindig nagyon vázlatosak és kis méretarányúak voltak.

1999-ben megjelent egy nyolc térképből álló sorozat, amely a Pannon-medence vízzel borítottságát mutatta be a szarmatától a kora pliocénig (Magyar et al. 1999). Ez a munka elsősorban különböző puhatestű- és dinoflagellata fajok és biozónák elterjedésén alapult. Főleg a szublitorális puhatestűeket vette figyelembe, mert ezek kombinálhatóak voltak a mikroplankton zónákkal. A litorális zóna jóval instabilabb volt, a self szélessége gyorsan és gyakran megváltozhatott. A kezdeti, fokozatos transzgresszióval jellemezhető fázisban a szerzők a biokron végével datálták a térképeket, hiszen a fosszíliák legnagyobb elterjedése ezekre az „időpillanatokra” esett. A későbbi, regresszív fázisban viszont a kronok kezdetét tekintették a reprezentált időhorizontnak, hiszen a legnagyobb elterjedés ebben a fázisban mindig az adott fosszília legkorábbi előfordulásához kötődött.

A Pannon-medence vízzel borítottságának változása a középső miocén végétől a kora pliocénig (magyar et al. 1999 nyomán módosítva)

A Pannon-tó fejlődéstörténetét három szakaszra lehetett osztani: egy kezdeti, regresszív fázisra, amelyben a medence elszigetelődött a szarmata tengertől, az ezt követő transzgresszív fázisra, amelynek végén a tó majdnem az egész Pannon-medencét elborította, és egy lassú regresszív fázisra, amely a tómedence teljes feltöltődéséhez vezetett.

1) A szarmata tengerről való lefűződést követően, körülbelül 11,5 millió évvel ezelőtt a Pannon-tó egy aránylag kiegyenlített térszínt borított. A kora szarmatában még erősen süllyedő periférikus medencék (Stájer-, Bécsi-, Kárpátaljai-, Erdélyi-medence) süllyedése ekkorra már megállt vagy lelassult. A Pannon-tó kialakulásakor ezek a medencék már nem voltak mélyek; vagy teljesen kiszáradtak, vagy aránylag sekély víz borította őket. A Pannon-medence központi része szintén szárazra kerülhetett.
2) A második fázis a medence süllyedésével kezdődött, a relatív vízszintemelkedés következtében egyre nagyobb területeket foglalt el a tó. Legnagyobb kiterjedését 10 és 9 millió év között érte el, a paradoxus kronban. Ekkor kezdődhetett meg a mélymedencék kialakulása.
3) A harmadik fázisban megindul a tó feltöltődése északnyugat és északkelet felől. Az egyre szélesedő északi selfet már erősen kiédesedett víz borította. 6,5 millió évvel ezelőttre az ÉNy-i progradáció szinte teljesen fel¬töl¬tötte a tómedence Ny-i részét; az ÉK felőli feltöltődés sokkal lassabb ütemű volt (Magyar 2010). A pliocén elejére a Pannon-tó összezsugorodott, s kiterjedése a Kárpát-medence déli részére korlátozódott. A tó élete folyamán legkevésbé a déli partvonala módosult, ebből az irányból sokkal kevesebb sziliciklasztos törmelék érkezett az üledékgyűjtőbe. A kora pliocénre vize teljesen kiédesedett, édesvízi faunaelemek váltották az endemikus formákat. Feltöltődésével Európa egyik legvastagabb, nem tengeri üledékes képződménye jött létre.

Az 1999-ben közzétett ősföldrajzi rekonstrukciót új kutatási eredményekkel pontosították. A Pannon-tó legkorábbi állapotáról készült vázlat jelentősen módosult az Erdélyi-medencében megtalált legidősebb pannóniai biozónák hatására. A tó területe a korai szakaszban keleti irányban jóval kiterjedtebb volt. A rétegtani felbontás javulásával részletesebb képet nyertünk a Pannon-medence északnyugati részének ősföldrajzi változásairól a paradoxus kron idején. A Bécsi-medence maximális vízzel borítottsága után a partvonal a Kisalföld nyugati peremétől kelet-délkelet felé tolódott el, eközben került víz alá a Dunántúli-középhegység nyugati előtere, majd magának a középhegységnek a jelentős része is. A vízborítottságot jelző folttérképek helyett ma már a medenceterületeken meg tudjuk jelölni a lejtő tetejét és lábát, vannak adataink a vízzel borított self szélességére vonatkozóan is. A korábbinál megalapozottabb rétegtani és geokronológiai hátterünk van arra, hogy a jövőben a gerinces lelőhelyeket vagy az egyidejű vulkanizmust is feltüntessük a térképeken (Magyar 2010).