Földikutya kutatás

A földikutyaformák (Spalacinae) a rágcsálók (Rodentia) alcsaládja. Az ide tartozó fajok hosszú idő óta különleges helyet foglalnak el a zoológiai kutatások sorában, az utóbbi évtizedekben pedig az evolúcióbiológusok figyelmének központjába kerültek. A földikutya egykor igen elterjedt volt a Kárpát-medence területén, hazánkban mára már fokozottan védett fajnak minősül.

A földikutyák nem csak rendszertani szempontból érdekesek, a fajkialakulás evolúciós folyamatának modellállatai is. A földikutyák esetében nem csupán a fajképződés valamely speciális módja, hanem az önálló fajok kialakulásához vezető evolúciós lépések számos típusa és aspektusa is vizsgálható, a fajképződést kiváltó okoktól kezdve az alkalmazkodás molekuláris biológiai szintjein keresztül az új vagy speciális élőhelyek különleges körülményei közötti fennmaradáshoz szükséges élettani, ökológiai és viselkedésbiológiai változásokig.

A klíma szerepe a fajképződésben

Az egyik legutóbbi, magyar, izraeli és török együttműködésben végzett vizsgálat során, Németh Attila posztdoktor kutatónk közreműködésével, mitokondriális gének alapján megalkották az egész alcsalád törzsfáját, megbecsülték az egyes leszármazási vonalak elválásának legvalószínűbb időpontját is. Az alcsaládra vonatkozólag azt találták, hogy nagyjából négyszázezer évente jöttek létre új elágazások, míg az egyes fajkörökön (superspecies) – mint a levantei (Nannospalax ehrenbergi) vagy a nyugati földikutya (N. leucodon) – belül százezer éves periódusú fajkeletkezési mintázatot találtak. A legvalószínűbb értelmezés szerint ez a fajképződési mintázat a nagy eljegesedési szakaszok klímáját alapvetően befolyásoló, a földpályaelemek ciklikus változásaiból eredő, úgynevezett extraterresztrikus okok (excentricitás, precesszió és a tengelyferdeség változása) periodikusságával hozható kapcsolatba.
A pleisztocén kor glaciális-interglaciális ciklusai a földikutyák ma ismert elterjedési területének nagyfokú változásával jártak együtt. A csoport elterjedési területének déli részén (a Földközi-tenger afrikai és levantei partvidékén) ez a sivatag és a füves puszták egymásba átalakulását jelentette. Az elterjedési terület északi részén (a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében), ahol ma a nyugati földikutya (N. leucodon) fajkör él, a glaciális időszakokban nyílt hidegsztyep-vegetáció volt jellemző, mely az interglaciálisok során fokozatosan alakult át előbb felnyíló száraz, majd zárt üde lombhullató erdővé, majd mikor ismételten hűlni kezdett a klíma, előbb elegyes, majd tűlevelű erdőségekké, melyek fokozatosan felnyílva ismét hideg sztyeppé alakultak. Természetesen a helyi domborzati viszonyok nyomán létrejövő speciális mikroklímájú területek (különösen a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében) lehetővé tették kis, elszigetelt földikutya-populációk fennmaradását a kedvező adottságú refúgiumokban az általánosságban kedvezőtlenné váló élőhelyi körülmények között is. Mindez nagy jelentőséggel bírt a földikutyák evolúciója során, és fontos szerepet játszott a csoportra jellemző fajgazdagság kialakulásában.

Jelenlegi ismereteink szerint a kárpát-medencei földikutyafajok a szárazföldi gerinces állatok között az egyetlenek, melyek a Kárpát-medencében alakultak ki, és az egész világon kizárólag itt fordulnak elő, így régiónkban a gerincesek között valószínűleg ők képviselik az egyik legjelentősebb természeti értéket.

Németh A., Csorba G. 2014. Morfológia, genetika és ős-környezettan. Száz év kutatásai a Kárpát-medence endemikus rágcsálócsoportján. Magyar Tudomány 175(4): 432–436.